„Az orosz fogságban hallottunk először a kommunizmusról – idézte fel Bíró Mátyás. – Azt mondták ott, hogy azért nem engednek haza, mert itthon olyan szárazság van, hogy mindenki hal meg. De hát ez Sztálinnak volt a műve: azt mondták, amit leromboltunk, azt fel kell építeni.”

Nem véletlen, hogy Bíró Mátyásban kitörölhetetlen nyomot hagyott a fogság, a papírgyár, az 53 fokos hideg, a tutajok, az ukrán kőszénbánya, ahol egy esztendőt térden állva dolgozott, hisz a három lágerben összesen négy esztendőt élt – a huszadik évét ott töltötte be, és huszonnégy évesen került haza. „Azt mondja az uram, hogy a depressziós nőket mind összeszedné, elvinné fogságba, s akkor a depresszió helyrejönne” – jegyezte meg Bíró Mátyásné, aki a csíkszeredai fonodából ment nyugdíjba, míg férje csaknem az egész életét a kollektívben dolgozta le.

A kollektívben

„Miután hazajöttem – úgy emlékszem, 1950-től 54-ig –, a tőzegnél dolgoztam, most onnan is kapok egy kicsi pénzt. Azután édesapám kiadta a részemet, négy hektár birtokot, s itthon gazdálkodtam, amíg a kollektív nem jött. Aztán a kollektívbe megválasztottak elnöknek, de nem tartott sokáig, mert jött egy olyan rendelet, hogy a vacsárcsi kollektívnek csatlakozni kell Göröcsfalvához, Rákoshoz, Szentmihályhoz vagy Ajnádhoz. Nem egyeztem belé, hogy csatlakozzunk, s kivágtak az elnökségből. Egy este kijöttek a fejesek Szeredából, Kiss elvtárs s a milicistaparancsnok, Boariu. Gyűlést hívattak össze, de Boariu nem engedte, hogy felszólaljak. Sőt, mielőtt bementünk volna a kultúrba, a nagyterembe, a kicsi irodában Boariu hozzámvert. Felütte az ajakamot, s azt mondta, ha ez a gyűlés nem sikerül, béviszen Szeredéba s kibelel. Könnyű volt, az ember akkor semmit nem ért...

Aztán a gyűlésben egy fehérnép felállott, s azt mondta, hogy Szentmihályt javasolja, ha már csatlakozni kell, mert a rákosi népet nem szeressük, mert bőcsök. Ezt mondták. Egyetértett mindenki vele, hogy Szentmihályhoz csatlakozzunk. Ez valamikor ’63-ban lehetett, úgy, hogy önálló csak néhány hónapig volt a vacsárcsi kollektív. Hogy miért nem akartam én a csatlakozást? Mert a mi falunknak gyönyörű mezeje van, jó nagy mezeje, s Szentmihálynak pedig nincs, csak kicsi, Ajnádnak pedig semmi, s azt gondoltam, hogy gyenge kollektív lesz. Mondtam, hogy engedjék meg, legalább egy vagy két évet külön legyünk, de hiába beszéltem. A következő évre mezei brigádosnak megválasztottak, s huszonhét évig voltam kollektív-brigádos. A nyugdíjat onnan kapom, de tulajdonképpen a legnagyobb részét a frontszolgálatért és a fogságért kapott pénz teszi ki, úgy, hogy most úgy néz ki, érdemesebb volt fogságban lenni, mint kollektívben dolgozni a nyugdíj szempontjából...” – jegyezte meg keserűen Bíró Mátyás, majd szinte büszkén sorolta, hogy rendszerint 130–170 hektárnyi pityókaföldért volt felelős, vagy 500 hektár szántó, 500 hektár kaszáló, 500 hektár legelő tartozott a keze alá. 62 évesen ment nyugdíjba, de továbbra is brigádos felelős maradt, sőt állattenyésztésért alelnök is volt.

Bíró Mátyás fontosnak tartotta katonaélményeinek megörökítését: „Úgy jött nekem, hogyha megmaradtam, s úgy emlékszem mindenre, mintha ma lett volna, írjam is le. Somlyón voltam a kórházban tüdőgyulladással, ott volt időm, nekifogtam, leírtam” – magyarázta, mi pedig arra biztattuk, ne csak a háborút, de a békét is írja meg – minden visszaemlékezés értékes lehet a családnak, a kis- és nagyobb közösségnek egyaránt. (Daczó Katalin)